Karrier vs. anyaság – az egyetemes bizonytalanság (őszintén)

 

Pontosan fél éve estem át azon az egyetemes szülőszobai horrorjeleneten, ami –a pasik szerint- hőssé tett. Igen, átestem rajta, egyrészt mert villámgyorsan jött az a bizonyos székelési inger, annál is gyorsabban kellett összeszerelnie a szülésznőnek a szerkezetet, amin előtte vajúdtam – leginkább egy comberősítő kondigéphez hasonlítanám, másrészt pedig, a nyugodtan szülős „jönababa” műsorok sem készítettek fel arra, hogy a különböző szerekkel felgyorsított folyamat, milyen iszonyatosan halálközeli élmény lesz. Apás szülés volt, bár apa az izgatottságtól és meglepettségtől azóta sem emlékszik semmire, pedig azt reméltem ettől majd jobban fog tisztelni (kis naiv), mindegy legalább nem voltam egyedül a sok, „lélegezzen lassabban kismama” és a legdurvább: „a kutya se a fejébe nyom, ha sz*rik” beszólások közepette.
Voltak elképzeléseim a szülésről és az azt követő szakmai tevékenységeimről, de ezek nagyon hamar elszálltak. Három hónapos volt Léna, amikor nagyjából elmúltak a gátvarratok fájdalmai és a hetekig tartó állandó vívódást követően kezdtem elfogadni, hogy maximalizmusom miatt, a hőn szeretett munkámat, rajongott hivatásomat fel kell áldozzam ahhoz, hogy új szerelmem, kislányom, Léna teljes odafigyelésemet kaphassa. Áldozat és igazi, boldogságot és keserűséget egyszerre adó ajándék ez, egy olyan nő számára, aki előtte minden percét fegyelmezetten életmissziójának áldozta. Nehéz szerelmi háromszög ez: én, a gyerekem, a munkám.
Mégis megadom magam az anyaságnak.
Épp mellettem próbálgatja hangját Léna Bianka. Magára húzza játékait és kézzel-lábbal megérinti, tapintja a textúrákat. Szinte fel sem fogható, neki még minden első és új. Szerelmesen nézem, ahogy rácsodálkozik az őt körülvevő újdonságokra. És amikor elalszik, újra arról ábrándozok, hogy dolgozok a terveimen, amit álmomban is oly buzgón szövögetek.
27540519_1789171651134057_7681209729675796741_n
Reklámok

1 Comment

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.